Tartalomjegyzék

Nyírbátor és a Báthoriak

A Báthori-család eredetéről különböző nézetek születtek, a történetírók több ősre vezették vissza, de a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a svéd származású Guthkeled nemzetségből valók. Salamon király idejében - 1055 körül - élt a nemzetségnek egy kitűnő harcosa, bizonyos bátor Opos (őt a szájhagyomány a mondabeli Viddel azonosítja), aki a legenda szerint megküzdött az ecsedi lápban tanyázó sárkánnyal és meg is ölte azt. Bizonyságul felhozta a tóból a sárkány három fogát. Ez szolgál a Báthori-címer alapjául, azon ugyanis egy saját farkába beleharapó sárkány látható, valamint a három sárkányfog. A bátor Opos név előtagjáról nevezték el aztán a birtokközpontot Bátornak.

Az első ember, akire vissza tudjuk vezetni a családfát I. András (Rakamázról származott, nevét is így használta), akinek egyik fia Bereczk volt. Egy adománylevél szerint ő kapta Bátort IV. László királyától hű szolgálataiért 1279-ben (nem ez azonban az első Nyírbátorra vonatkozó okleveles adat: 1272-ben tűnik fel elsőként a település neve, amikor a király íjászait Bátorba telepítette Hodászról). Bereck unokái - elhagyva előbbi nevüket - a Bátor nevet kezdték használni adományuk után, így született meg a Báthori családnév. Bereck fiainak (I. Miklós, II. András, Lökös, I. János) idejében Károly Róbert király 1325-ben megerősítette a kapott javakat, sőt, azokat kiegészítve Ecsedet is megkapták, azzal a kikötéssel, hogy ott várat építsenek, melyet hűségnek kell elnevezni. Ugyanis Bereck a király mellé állt a Kopasz vajda elleni harcban. A vajda a Tiszántúlon és Erdélyben hatalmaskodott, ellenszegült a királyi akaratnak. A döntő ütközetre Debrecenben került sor 1316-ban, ahol a király győzelmet aratott a vajda felett. Károly Róbert hűséges katonáját és családját azzal jutalmazta 1330-ban, hogy a Báthori birtokot kivette a megye és a királyi ispán igazgatása alól, a családot pedig pallosjoggal ruházta fel. Ezen túlmenően maga a település pedig adó- és vámmentességet kapott, ugyanakkor teljes városi kiváltságot is. Mindez alapul szolgált annak a fejlődésnek, amin Bátor mint település és a Báthori-család végighaladt. Ahogy nőtt a család politikai befolyása, úgy gyarapodott Bátor is. A történelmi Báthori-család ugyanezen században kezdett szétválni. Bereck egyik fiának, I. Jánosnak a leszármazottaiból szakad le a somlyói ág, akik Erdélyben telepedtek le; másik fiának, Lökösnek a leszármazottaiból alakul az ecsedi ág, akiknek területei a Felvidéken és a Partiumban voltak, és Nyírbátor történelmében fontos szerepet játszottak. Mind az ecsedi, mind pedig a somlyói ág olyan történelmi személyiségeket adott az országnak, akik sokat tettek az országért. Az ecsedi ág törzse Lökös fia, I. Péter, aki 1335 után fölvette az ecsedi előnevet a Báthori családnév elé. Az első jelentős személyek, akiket ki kell emelnünk a család tagjai közül I. András (ő építtette fel Ecsed várát), valamint II. István erdélyi vajda és országbíró, aki a kenyérmezei csatában 1479. október 13-án Kinizsi Pállal győzelmet aratott a törökök fölött, és 1493-ban halt meg. Nyírbátorban temették el a kápolnába, ahonnan a kenyérmezei csata zsákmányából építtetett nagyobb egyházba, vagyis a mai római katolikus templomba vitték át.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Templomépítések kora

Kitűnik tehát, hogy a híres kenyérmezei csata után II. Báthori István (1435-1493) nagyszabású építkezésekbe kezdett szeretett városában, Nyírbátorban. Az ütközetet követő évben, vagyis 1480-ban meg is kezdődik a római templom és a kápolna építése. Minden bizonnyal István halálakor, 1493-ban a templom már készen van, hiszen - mint említettük - oda temetik el. Ekkor még a város katolikus volt. Ezen templom építését követően megkezdődik egy másik építése is, nagy valószínűséggel 1984-ben. Ez a mai református templom, amit Szent György-templomnak neveztek el, és családi sírhelynek szánták. Ennek a templomnak az építése körül több kérdés is felmerült, annyi viszont bizonyos, hogy több periódusban nyerte el ma is látható formáját, befejezésének idejét pedig 1511-re teszik. Építőjeként pedig II. Báthori Andrást (1490-1532), István unokaöccsét tartják számon, hiszen a vajda halála után rá maradt a munkálatok befejezése. Kezdetben Nyírbátor történetében a római templom játszott fontosabb szerepet, hiszen az istentiszteletek itt zajlottak. A reformációt követően azonban ez a templom elvesztette korábbi jelentőségét, le is rombolták, az új hitnek pedig az eredetileg sírhelynek szánt templom adott otthont.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Bátori egyezmény

A család további fennmaradását I. Andrásnak (1435-1496), a kenyérmezei hős tervérének köszönhetjük. Unokáinak idején nehéz időszak elé nézett az ország, ugyanis a mohácsi vész (1526) után a belső harcok következményeiként két részre szakadt. A Habsburg-pártiak Ferdinánd mellett álltak, és az ország nyugati részét foglalták el. Akiknek viszont elege volt a Habsburgok elnyomásából, azok Szapolyai János mellé tömörültek. Ők területileg főként a keleti, Erdélyi részeket tudhatták magukénak. Ekkorra már a Báthori-család országos, politikai befolyása olyan méreteket öltött, hogy a fennálló viszonyokhoz igazodva nekik is állást kellett foglalni valamelyik oldalon. Így történt meg, hogy IV. Báthori István nádor Ferdinánd mellett maradt, öccse, III. Bonaventura András azonban ekkor még Szapolyai János híve. Később, a törökök betörésével tovább súlyosbodott az ország helyzete. Már nem egy két részre szakadt országot találunk itt, hanem három részre bomlott nemzetet. 1541-ben ugyanis a törökök elfoglalták Budát, ezzel pedig az ország középső része az ő fennhatóságuk alá került. Bekerült tehát egy közös ellenség, mégpedig a török, mely ellen csakis összefogással lehetett fellépni. A figyelem középpontjába tehát az országegyesítés került - ezen a vidéken is. Ezekben az időkben Nyírbátor titkos tárgyalások helyszíne lett. Hosszú előkészítést követően a városban fontos megállapodás született a Salm Miklós vezette királyi megbízottak (ekkor már Báthori András is királypárti) és Fráter György között 1549. szeptember 8-án. Így született meg a nyírbátori egyezmény, melynek legfontosabb pontja a következő volt: Ferdinánd megkapja Erdélyt a tiszántúli részekkel együtt, míg Fráter György megőrizheti váradi püspöki címét és Erdély kormányzóságát is megkapja. Habár több ok miatt az egyezség soha nem lépett életbe, Nyírbátor számára mégis jelentős, hogy egy rangos politikai esemény színhelye lehetett.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Reformáció

A templomépítő Báthori András második fia, II. Báthori György (1522- 1570) elvette feleségül a hazai reformáció egyik első képviselőjét, Drágffy Gáspár özvegyét, somlyai Báthory Annát, aki aztán férjét is az új hitre térítette. Mivel György szoros kapcsolatban volt a várossal, ezért valószínű, hogy már az 1550-es években Nyírbátor is az új vallásnak hódolt. A ferencesek temploma ezzel nehéz helyzetbe került, magukra maradtak, míg a család az eredetileg sírhelynek szánt templomot rendezte be a református hit igényeinek megfelelően. Az pedig bizonyos, hogy György fiának, Báthori Istvánnak az idejében már csak egy, mégpedig a református egyház működött a városban, a katolikus egyház meg is szűnt.

A korszak másik jelentős Báthori-személyisége Miklós (1445-1506), aki először szerémi, majd váci püspök lett. Kortársai azt tartották róla, korának egyik legműveltebb embere volt, Olaszországban tanult és tanított egy ideig. Néhány kutató azt tartja, az ő közbenjárására és befolyására kerülhetett Nyírbátor templomaiba a két stallum, amelyek azóta múzeumokban láthatók.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A két család újraegyesülése

Ecsedi Báthori György és somlyói Báthory Anna házassága - a város reformátussá válásán kívül - más szempontból is fontos szerepet játszik. Az ő nevükhöz kötjük ugyanis a két család újraegyesülését. Annának már két korábbi házassága is volt, melyekből fiúgyermekek is születtek, de korán meghaltak, így hozzáment Báthori Györgyhöz. A két család házasodása azért is volt jelentős, mert így az az erdődi birtok is a Báthoriak kezére került, ami Anna korábbi férjéé, Drágffy Gáspáré volt. Ebből a házasságból egy fiúgyermek és három lány született, köztük a hírhedt "csejtei szörny", Báthori Erzsébet 1560-ban.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A város a somlyóiak idején

A város az 1560-as években többször cserélt gazdát: hol Ferdinánd király kezén volt, hol pedig János Zsigmond erdélyi fejedelem kezébe került. Miután 1605-ben az országbíró ecsedi Báthori István meghalt, a város a somlyói Báthoriakra maradt. A család jelentőségét mutatja, hogy somlyói Báthori Gábor országos befolyásra tett szert főként az erdélyi részeken. Az akkori fejedelem, Bocskai István egyik bizalmasa volt, ezért Gábor közbenjárására Bocskai oltalomlevelet adott ki a városnak. Az oltalomlevél a hajdúk csapatai ellen szóltak, akiknek Bocskai volt a vezére, ő rendelte az ország különböző részeibe a dúló, rabló alakulatokat. Báthori Gábor hatására azonban az oltalomlevél biztonságot nyújthatott Nyírbátornak és lakosainak. 1608-ban aztán Gábor került az erdélyi fejedelemség székébe, és a nyírbátoriak kiváltságait tovább bővítette. Ugyanakkor meg is kellett védenie városát, hiszen a vármegye rossz szemmel nézte, hogy Bátornak olyan kiváltsága van, ami nem sok településnek: tudniillik az ide menekülők szabadon költözködhettek a városban akkor, amikor a megyegyűlés a török veszélyre hivatkozva gátolni akarta a vándorlást. Az országgyűlés döntött: a szökött jobbágyokat vissza kell adni!

Gábor fejedelemsége alatt a céhes ipar is fejlődött. Még 1581-ben kiállítottak egy kiváltságlevelet a szabók és szűrszabók részére, melyet Báthori Gábor kétszer is megerősített, majd a borbélyok és a vargák számára is megteremtette a lehetőséget, hogy céhekbe tömörüljenek. Az ecsedi és a somlyói ág utolsó férfitagját, Báthori Gábort 1613-ban megölték Váradon, így kihalt a nemesi Báthori-család, ezzel pedig Nyírbátor életének egy egészen új szakasza kezdődik el.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A nyírbátori minorita templom

Történelmi előzmények

Bátor történetéből kitűnik, hogy miután a király Berecknek és utódainak adományozta, elkezdett fejlődni a Báthori-család befolyásával párhuzamosan. Már a XIV. század első felében jelentős mezővárosi szerepet tölt be, ezt pedig az egész középkoron át megőrizte. Épp ezért bizonyosnak tűnik, hogy a település első temploma még a XIII. században megépülhetett, ahogyan ezt az akkori tendencia mutatja az ország más hasonló helyein.

A nemzetségnek volt egy monostora a közeli Adonyban (ugyanis a Gutkeled-nemzetség korábbi birtokközpontja a mai Nyíradony volt), ez pedig lehetővé tette a bátori templom igényesebb és művészibb kiképzését, felszerelését. Egy 1433-as adat szerint a Báthoriak egyik osztozkodásánál szó esik egy kisméretű, kerek kápolnáról, mely valószínűleg még a XIII. században keletkezhetett (ennek maradványait találták meg a református templomnál). Valószínűleg ez volt a város első plébániája is, de a későbbi fejlődés magával hozhatta egy nagyobb templom építését. Mindezek alapján azt feltételezhetjük tehát, hogy az 1313-as adat - mely a településen két papról számol be - erre a két templomra utalhat.

A XV. század második felétől a Báthori-család országos befolyása egyre nagyobb méreteket ölt: Báthori István és hasonló nevű fia kezdi meg a sort. Innentől pedig mintegy másfél évszázadon át a Báthoriak az ország vezető családjai közé tartoznak, így jelentős befolyással bírnak. Találunk a család tagjai között országos méltóságokat betöltő személyeket, erdélyi fejedelmet, lengyel királyt. Ennek fényében nem meglepő, hogy Bátorban az 1400-as évek utolsó negyedében nagyszabású építkezések indulnak meg.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Kenyérmező után

1479-ben aztán ecsedi Báthori István erdélyi vajda Kinizsi Pállal győzelmet arat Kenyérmezőn az Erdélyben portyázó török sereg felett. A hatalmas győzelem után úgy dönt, itt az ideje annak, hogy családja dicsőségét arra méltó épületek hirdessék, mégpedig abban a városban, amelyről nevüket kapták. Ebből az elhatározásból - és a nagy zsákmányból - épült meg Bátorban a mai minorita templom az 1480-as évek folyamán. A minorita templommal egy időben kezdtek bele egy másik templom építésébe, a családi sírhelynek szánt Szent György-templomba, mely a mai református templom. Napjainkban mindkét építményt a magyarországi késő gótika műremekeként tartjuk számon.

1493-ban Báthori István vajda, a kenyérmezei hős meghalt. Az V. Báthori István által 1603-ban írt végrendelet azt mondja, hogy a minorita templomba temetik, vagyis ekkorra már készen volt az épület. A XVI. század közepén, 1550 után ecsedi Báthori György, az akkori földesúr az új vallás, a reformáció híve lett felesége, Drugeth Anna hatására, aki Báthori István erdélyi fejedelem, lengyel király testvére volt. Ezek után a Rómához hű maradt szerzetesek, akik a kolostorban laktak és a lelkipásztori munkát végezték, mind nehezebb körülmények közé kerültek. A fennmaradt okmányok úgy tartják, hogy sorsukat a templom és a kolostor sorsával együtt Petrasko vajda 1587-es támadása pecsételte meg, amikor is az épületet feldúlták és felgyújtották, csak az északi oldalon levő falak meredtek árván az ég felé. Ez az adat, de legalábbis a név minden bizonnyal hibás, mivel a vajda a támadás előtt harminc évvel, 1557. december 26-án meghalt. Hogy valójában kinek a vezetésével tették tönkre a templomot, máig nem derült ki. Mindenesetre az akkori lakosság szempontjából ez a kérdés aligha volt létfontosságú, főleg miután nagy részük református volt. A romokkal mit sem törődtek, így ez a romos állapot mintegy százharminc évig tartott, ebből pedig az következik, hogy Bátornak ennyi ideig nincs is római katolikus temploma.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Helyreállítás, felújítások

Az épület újjáépítésére csak 1717-ben került sor. Ekkor Erdélyből, Baksafalváról érkezik egy minorita szerzetes, bizonyos Kelemen Didák, aki megkezdi a romok helyreállítását Károlyi Sándor Szabolcs megyei főispán támogatásával. Néhány évi munka után a templom ismét áll. Valamivel később pedig megépíti a rendházat is. 1718-ban már készen van a templom ideiglenes teteje, lapos fagerendás mennyezettel. 1722 és 1724 között elkészült a mai barokk boltozat, mindez a gótikus boltozat helyén történt, a gótikus mennyezetből pedig csak a diadalív maradt meg. 1725. október 4-én újra felszentelik a templomot, 1749-ben pedig gersei Pethő Rozália költségén ismét befedik a toronnyal együtt. Az elliptikus előcsarnokot a XVIII. század második negyedében építik meg. A templom közelében lévő mocsár nagy veszedelmet jelentett, ezért már az építkezések befejezését követően azonnal, 1752-ben felmerül a templom padozatának emelése, valamint a víz elvezetésének a terve. Erre azonban csak évekkel később, 1775-ben kerül sor Szobek Béla házfőnök kezdeményezésével. Ekkor a padozat alatt lévő kriptákat víztelenítették, és a kriptákat újraboltozták, a templombelsőt helyrehozták. A XVIII. és a XIX. században sokan temetkeznek a templomba, közöttük Krucsay János, Pexa Imre és Jósa István, akik az oltáraik alatt pihennek. Krucsay János természetesen a Krucsay-oltár, Pexa Imre a Szent Anna-oltár, Jósa István pedig a Piéta-oltár alatt fekszik.

1834-ben földrengés, 1889-ben tűzvész okozott kárt, és eközben pusztult el a torony sisakja és a három régi harang. 1890-ben a helyreállítás megtörtént, de a torony csak lapos fedést kapott és a harangok a templom mellé kerültek haranglábra. Az elhanyagolt templomot 1925-ben Sándy Gyula tervei alapján megjavították, majd évtizedekkel később az oltárokat és a szószéket hozatták rendbe, 1957-ben pedig az egyházközség a templom belső festését végezte el.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Templomszerkezet

A minorita templom szerkezetét és részleteit tekintve egységes alkotás. Ebbe beleértődik az egyhajós szerkezet, a hosszú szentély és az ahhoz észak felől kapcsolódó torony is. Azért lényeges ennek hangsúlyozása, mert napvilágot láttak olyan vélemények, melyek szerint a templom helyén korábban ferences templom állt. Erről azonban hiteles adatunk nincs, ráadásul az épület sem mutat jelet korábbi részletekre. Igaz, a torony elhelyezése szokatlan lehet, de a ferences építkezésekre nagyon is jellemző. A szentély nagyságát is az magyarázza, hogy a naponta többször végzendő közös imára összegyűlt ferencesek elférjenek benne. És mivel az imádságok alatt többször meg kellett kondítani a harangot, ami a toronyban volt, így ez az elhelyezés praktikusabb volt.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Templomkülső

A templom külseje igen impozáns. Déli irányból láthatjuk a magasba törő falakat, melyeket háromosztású, karcsú támpillérek tagolnak. Közöttük hatalmas, csúcsíves ablakok találhatók. Az ablakok felfelé törő lendületét a kettős osztósudarak csak fokozzák, a látványt pedig szépen betetőzik a változatos formájú mérművek. A mozgalmasságot erősíti a hosszú szentély csekély visszaugrása és sokszögű záródása. Ennek déli oldalán valaha egy ablak nyílt, melyet a barokk főoltár felállításakor falaztak be. A szentélyhez észak felől kapcsolódik a négyszögletű torony kis, szögletes ablakokkal. A legfelső emeletén azonban enyhén csúcsíves, kissé nagyobb ablakokat találunk. A templom északi fala teljesen zárt, a délin találhatók a fentebb említett ablakok, a nyugati falon pedig egy széles, csúcsíves ablak. Alatta nyílt az 1974-ben felfedezett díszes gótikus bejárat, mely belül csúcsíves, kívül meredek szamárhátíves. Az eredeti bejáratot erősen megrongálta a XVIII. század közepe táján a homlokzat elé épített barokk előcsarnok építésekor a nyílásba helyezett kisebb, egyszerű barokk keret. 1978-ban helyreállították a gótikus kapuzatot, mely a barokk előcsarnok bizonyos módosításával ismét láthatóvá vált. Az eredeti belsőből csak a csúcsos diadalív maradt meg.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Templombelső

A templom XVI. századi belső berendezése teljesen ismeretlen, csupán annyit tudunk biztosan, hogy 1535 előtt orgona már állt benne. Ez a hangszer az eredeti berendezéshez tarozott, mivel az orgona használata a XVI. század első évtizedeiben országszerte elterjedt. Miután a család áttért a református hitre - mint említettük - Nyírbátorban megszűnt a katolikus egyház, ezzel pedig a belső berendezés is feleslegessé vált. A szentély falai mentén kapott helyett a két, egyenként 25 ülésből álló tölgyfa stallumsor. Az elhelyezésük azt bizonyítja, hogy nem a Báthori-család használatára készültek, csupán az ő bőkezűségükből. A két stallumot a reformátussá lett Szent György-templomba helyezték át, miután a reformációt követő évtizedekben a ferences templom elhagyottá vált. Mint említettük korábban, a XVIII. században a templomot újraépítették, de művészi szempontból sokkal jelentősebbek a barokk oltárok, illetve a szószék. Mivel a templom belső kinézete rendkívül egyszerű, így ezek a remek alkotások még inkább érvényesülnek a semleges környezetben. Az oltárok láttán feltűnhet, hogy mindegyik alkotás egy műhely munkája, ugyanis igen egységesek. Más kéztől csak a Passió-oltár származik, de ez is szervesen beleillik az oltárok együttesébe, amelyeken a gótikus és a reneszánsz vonások egyaránt megfigyelhetők. A jellegzetes alakok és a dús növényi díszítés a reneszánsz továbbéléséről tanúskodik. A csavart oszlopok alkalmazása hangsúlyos, a nyírbátori szobrászműhely kedvelt sajátossága, egyedül az oltárok festményei képeznek csekélyebb művészi értéket.

A szentélyben található a főoltár annak méltó lezárásaként. Pompásan díszített remekmű ez, mely három egyre karcsúbbá váló szintből áll. A legalsó szinten egy csavart és egy sima oszloppár található, köztük pedig Péter és Pál apostol szobra. Mellettük látható még egy oltárkép, mely Szent Ferenc stigmatizációját ábrázolja. A középső szinten a Szentlélek eljövetelét megjelenítő festményt négy szent szobra fogja közre (Ferenc, Antal, András és Keresztelő Szent János). A legfelső szinten látható az Úr Szent Klára és Erzsébet szobrai közt, az oltár csúcsán pedig sárkányölő Mihály arkangyal.

A diadalív két sarkában is egy-egy oltár áll. Az északi mellékoltáron Szent Anna és a kis Mária szoborcsoportja kapott helyet Szent András és Sebestyén közt. A Szent Anna-oltárt Pexa Imre gróf és felesége állíttatta. A déli oldalon pedig a Pieta-oltár helyezkedik el a halott Krisztust ölében tartó Mária képével, melynek állítását Ördögh Zsuzsannának köszönhetjük.

A három oltárhoz szorosan kapcsolódik a szószék, melynek testén a kettős csavart oszlopok között a négy evangélista jelenik meg. Alsó végén növényi dísz látható, mely reneszánsz jelleget tükröz. A szószék koronáját angyalkák törik meg, a tetején pedig Krisztus áldó alakja ad tökéletes lezárást a kompozíciónak.

Méretben és kivitelben is eltér az előzőektől az ún. pócsi-oltár, melyet egy nyírbátori minorita, Radics Menyhért édesapja készíttetett. Madonna kegyképét láthatjuk az oltáron barokk keretben, ezt pedig Szent János, Mária és Páduai Antal fogja közre, a kegykép alatt Szent Rozáliát ábrázoló szobor található. Az oltárok pápai kiváltságleveleket is kaptak, mégpedig 1751-ben és 1753-ban, melyek a szentélyből a sekrestyébe vezető kőkeretes barokk ajtó két oldalán láthatók.

Mind formailag, mind tartalmilag sokban különbözik a többi oltártól a Passió-oltár. Krucsay János szabolcsi földesúr, táblabíró és neje, Pogány Borbála építtették 1731-ben. Az állíttatás apropóját adta a következő történet: Krucsay utolsóként élve Magyarországon a pallosjoggal, első feleségét, Tolvay Borbálát hűtlenség gyanúja miatt kivégeztette. Miután a nő ártatlansága bizonyítást nyert, tévedését jóváteendő oltárt építtetett. Az oltár Jézus szenvedéstörténetét ábrázolja lehengerlő erővel, mely barokk szerkezetű, de az alakok a gótika tökéletességét hordozzák magukon. A cselekménysorozat az Olajfák hegye jelenetével indul, és mint egy színpad, végigvezet a Jézussal történt események sorozatán egészen a keresztre feszítésig. A Golgota alatt a halott Krisztus fekvő szobrát találhatjuk, mely a többi szoborhoz képest durvább kidolgozású. Néhány évtizeddel ezelőtt előkerült az eredeti szobor, melyet valószínűleg azért cseréltek le, mert nagyon rossz állapotban volt, de még annyira megrongálódva is látszott rajta készítőjének aprólékos munkája. Egy lapos dombormű is található az oltár frontális részén, mely Krisztust ábrázolja a pokol tornácán. Ez az alkotás az oltár elkészülte után valamivel később került rá. Az oltár legtetején az áldást osztó Jézus áll. Ebben a szoborban érzékelhető leginkább a gótika továbbélése. Az alakok megformálása elüt a templomban látható többi alaktól: nyúlánkak, kissé merevek. Krucsay János - végakarata szerint - az oltár alatti kriptában nyugszik.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A Szent György-templom

A templom története

Báthori István 1479-ben győzelmet aratott az Erdélyben portyázó török sereg felett Kinizsi Pál segítségével. A fényes diadalt követően Báthori úgy dönt, templomokat építtet szeretett városában, Nyírbátorban, melyek majd családja jó hírnevét fogják méltón hirdetni, ugyanakkor pedig a hadizsákmányként megszerzett pénzeket is hasznos célra használhatja fel. A következő évben, 1480-ban meg is kezdik az egyik templom, illetve kolostor építését (ez a mai minorita templom), nem sokkal később pedig a másik templomét is. Ez utóbbi plébániatemplomot Szent Györgyről nevezik el, és családi sírhelynek szánják, később azonban jelentősebb szerepet is betölt a család életében. Csakúgy, mint a minorita, ez a templom is hazánk egyik legszebb késő gótikus műalkotása. Mielőtt azonban az utóéletével foglalkoznánk, érdemes az előzményeket is sorra vennünk.

Az a tény, hogy a ma is álló épület nem lehetett a település legkorábbi temploma, nem vitatható. Egy 1313-as adat két papról számol be a településen, vagyis arra enged következtetni, hogy talán már ekkor sem egy templom állt Bátorban. A városnak ebben az időben már vásárjoga volt, valamint Bereck is itt élt (ő a települést a királytól kapta), ezért joggal feltételezhető, hogy volt már templomuk. 1326-ban arról értesülünk, hogy Bereck fiainak számos birtokát felégették, mégpedig az azokon található templomokkal együtt. Sőt a bátori egyház a pápai tizedjegyzékben is szerepel. 1354-ből maradt ránk ezzel kapcsolatban a következő feljegyzés, mely szerint a településen álló templomot Szent György mártírról nevezték el, ez pedig már bizonyosan a mai református templomra vonatkozik.

1433-ban arról hallunk, hogy a településen állt egy kis kápolna, melyet Krisztus testének szenteltek. Ezt azzal a maradvánnyal azonosítják, amely a mai református templomtól északra került elő. Néhány kutató szerint ez lehetett Bátor első plébániatemploma, építésének idejét pedig a XIII. századra vagy korábbra tették. Pontosabb kormeghatározást nem tudunk adni, annyi viszont bizonyosnak látszik, hogy Árpád-kori építményről van szó. Az első épület még kör alaprajzú volt, de a rotundát később polygonálissá építették át. 1354-ben tehát áll már egy Szent György-templom, de ez nem azonos a maival, csupán előzménye annak.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Első építési periódus

A nyírbátori hagyomány úgy tartja, hogy mind a két középkori templom, ami a városban áll Báthori István nevéhez köthető. Nos, ennek a nagy része igaz is, de nem úgy, ahogy azt korábban hitték. A mai minorita templomot az alapjaitól Báthori István építtette, azonban a református templommal már más a helyzet. Ezen nézetek megmagyarázásában támaszkodunk Simon Zoltán 2008-as kutatására és annak eredményeire. A templom építésének kezdő dátumát valóban 1484-re tehetjük - ahogy az korábban is gondolták -, az építtető neve pedig Báthori István. Az ő halála miatt a munkálatokat unokaöccse, András fejezi be. A mai is látható templom azonban egészen biztosan nem így nézett ki a XV. század végén. Állíthatjuk ezt rendeltetésének célja alapján, hiszen családi sírhelynek szánták, így ekkora építmény fölösleges lett volna. Simon Zoltán szerint a templom több szakaszban épült és nyerte el mai formáját.

A kutatás során megvizsgálták az összes támpillér viszonyát a falakhoz képest. A déli oldalon aztán furcsaságot találtak: a nyugatról számított harmadik támpillérről kiderült, hogy a nyugati fele ugyan kötésben van a déli fallal, a keleti azonban attól elválik. Ennek pedig más nem lehet a magyarázata csak az, hogy a támpillér mögött két különböző korú falazat magasodik: a támpillértől keletre eső falazathoz utólag építették hozzá a nyugatit, mégpedig a támpillérrel együtt. Ennek felfedezése után egy kérdés maradt megválaszolatlanul: a korábbi fal meddig húzódik keleti irányban. A kutatások erre azt a választ adták, hogy ennek a korábbi keleti falnak a vége az előcsarnok keleti falában lévő támpillér mögött van. Vagyis ez a kelet-nyugat irányú fal idősebb a déli homlokzat nyugati végénél és idősebb a szentélynél is. Ez lehetett tehát az első periódusban megépült templom. Építési időt azonban nem tudunk hozzá csatolni, de feltételezhetjük, hogy a XIII. század második felének maradványa. Még 1930-ban történt egy jelentősebb kutatás a templomban, melynek eredményeit Simon Zoltán a saját kutatásához felhasználta. Korábban ugyanis három sírkamrát találtak a templom belsejében. Ezek közül kettő - az úgynevezett I. és II. sírkamra - játszik fontos szerepet az állításokban. Az I. sírkamra a templom közepén, a II. a hajó déli fala mellett található. A kutatási alaprajzra rászerkesztették a korábban megtalált sírkamrákat, ebből pedig arra sikerült rájönni, hogy a II. sírkamra déli és nyugati fala hozzásimul az első periódusban megépült templom déli és nyugati falának alapozásához, vagyis ezeket a falakat a sírkamra kialakításánál ismerték és használták. Ha ezen a logikán haladunk tovább, akkor feltételezhetjük, hogy az I. sírkamra kialakításakor is a már meglévő alapozásokat használták fel, ez pedig csak úgy lehetséges, ha ennek a sírkamrának az északi és keleti fala valójában egy-egy már meglévő alapozás. Ez pedig nem tartozhat máshoz, mint az első periódusú templom szentélyéhez, ami egyenes záradékú lehetett.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Második építési periódus

Ami a következő építési szakaszhoz adott fogódzót a kutatóknak az az északi hajófal volt. Itt is volt ugyanis egy szokatlan jelenség, mégpedig az a ferde falszakasz, amellyel a nyugatról számított második támpillér keleti oldala az északi templomfalhoz csatlakozik. A kutatás során kiderült, hogy ez a ferde falszakasz kötésben áll az északi fallal, viszont magánál a pillérnél korábbi, és nem más, mint egy korábbi átlós támpillér csonkja. És mivel átlós támpilléreket csak olyan helyekre építenek, ahol épületsarok van, ezért bizonyos, hogy az északi templomfal ezen ferde rész által lezárt szakasza korábbi, mint az északi hajófal nyugati vége. Ez a rész pedig csakis későbbi lehet az első periódusban említett korábbi falnál, ugyanis ezeket nem erősítette egykorú átlós pillér. A két fal eltérő korára utal az is, hogy míg az északi oldalon a fal tengelyében álló támpillér kötésben áll a fallal, addig a déli oldal ugyanilyen helyzetű támpillérje utólagos. Vagyis azt állapították meg, hogy ez a falszakasz a korábbinak a kibővítése, mégpedig észak felé, de úgy, hogy a korábban épült nyugati falat megtartották.

A kutatót ezek után az érdekelte, hogy a többi támpillér és az északi fal viszonya milyen. Ezeket vizsgálva kiderült, hogy a negyedik támpillérnek csak a keleti oldala kötött tisztán a falba, a nyugati oldala viszont nem, sőt mellette 40 centiméter széles sávban levésett fal maradványai látszottak. Ez a pont szemben van a korai hajófal délkeleti sarkával, ezért azt feltételezhetjük, hogy ez az első periódusú templom északi bővítményének északkeleti sarka, illetve pontosabban a sarokhoz kapcsolódó egykori sekrestye falának maradványa. Vagyis a korai hajónak csupán a szélessége nőtt meg ekkor. A sekrestyét is kutatták, aminek köszönhetően számos új, fontos információ látott napvilágot az épülettel kapcsolatban. Kiderült például, hogy a középkori járószint nagyjából azonos volt a maival - maximum néhány centiméterrel lehetett alacsonyabban; valamint rájöttek arra is, hogy a második építési szakaszban a korábbi hajó hosszát nem változtatták meg, de észak felé kibővítették, így ez a hajófal elérte az addig különálló Krisztus teste-kápolna egyik falát, ezért a két épületet összekapcsolták. Ebben a periódusban nem mondhatunk teljesen biztos adatot a szentélyről, de nagyon valószínű, hogy már többszögletű záródása lehetett. Ma két kapun lehet bejutni az épületbe, de ekkor még csak a nyugati volt meg, a déli későbbi építésű. Lényeges volt az az adat, amely a templom építési idejére vonatkozik. Hogy ehhez közelebb juthassunk, nézzünk egy fennmaradt okleveles említést. Korábban szó esett egy 1433-as adatról, mely egy rotundáról számol be, vagyis ekkor még külön állt a templomtól. Tehát a második építési periódus csak 1433 után történhetett meg. A közelebb jutásban segített a templomon található 1488-as évszámmal ellátott Báthori-címer, illetve a felirat nélküli Báthori-címeres kőlap is. De nem csak ezek vezették rá a kutatót az 1480-as dátumra, valamint arra, hogy valószínűleg ez a szakasz az, amelyik Báthori István nevéhez köthető.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Harmadik építési periódus

Ez után jutunk el a harmadik építési szakaszhoz. Vizsgálták a keleti és a nyugati szakaszon lévő, eddig nem említett támpilléreket, és azt találták, hogy a falakkal kötésben állnak, vagyis azokkal egyidősek. A templom falával ugyancsak egy időben épült a jelenlegi sekrestye. A kutatás azt is igazolta, hogy a sekrestye feletti egykori oratórium is együtt épült a sekrestye falával. Ekkor rekonstruálták az oratórium megközelítésének helyét is, mely külső lépcsőn keresztül történt. Vizsgálták még a késő gótikus falak és a reneszánsz elemek egymáshoz való viszonyát is, így a sekrestyeajtót, a szentségházat, az oratórium mellvédkorlátját, a sediliát, a déli kaput, a déli hajófal nyugati szakaszában lévő keresztosztós ablakot, valamint a lépcsőtorony ajtaját. Azt találták, hogy a sedilia és a fal egykorú, csakúgy, mint a sekrestyeajtó és a fal. Ugyanez bizonyosodott be az oratórium mellvédjéről is, valamint a szentségházról. A déli kapuval kapcsolatban más a helyzet: a kutatás eredményei arra utalnak, hogy a kapu elemei utólag lettek összeállítva, vagyis csakis későbbi lehetett a kapu, mégpedig egy korábbi gótikus kapu helyén. A templom nyugati részét is vizsgálták, melyről kiderült, hogy a második periódusú templom után épült, vagyis legkorábban is csak a XV-XVI. század fordulóján készülhetett el, mégpedig a toronnyal együtt, amit eleve aszimmetrikus helyzetűnek terveztek és építettek, mivel ez lépcsőtoronynak készült, nem pedig harangtoronynak. Ezekkel egyidős a késő gótikus hálóboltozat is, így nem meglepőek a reneszánsz elemek sem: a lépcsőtorony ajtaja és a déli hajófal keresztosztós ablaka. Vagyis minden jel arra utal, hogy megvan a harmadik építési periódus ideje: a XV-XVI. század fordulója. Az építkezés végét 1511-hez, és valóban Báthori István unokaöccséhez, Andráshoz köthetjük.

Ezt az évszámot a stallumon látható 1511-es évszám alapján szokás meghatározni, bár ez nyilvánvalóan a stallum készítésének idejére vonatkozik, és nem a templom befejezésére, de a hagyomány ezt fogadja el a befejezés dátumaként. A stallumok körül sok vita folyt már, sokan kutatták, hova is készülhettek eredetileg. Azt a nézetet, mely szerint eredeti helyük a minorita templomban volt Papp Szilárd kizárja, viszont az sem bizonyítható egyértelműen, hogy eleve a református templomba készítették azokat. Így Simon Zoltán kutató azt mondja, a templom 1517-re, Báthori András esküvőjére már biztosan állt. A kutató még egy lényeges dologra kitér: a déli kapu elhelyezésének idejére. Pontos dátumot sajnos itt sem lehet megállapítani, de annyi bizonyos, hogy a Báthori-család kihalása előtt került a helyére, de nem hamarabb, mint 1530. Ennyit sikerült megállapítani a néhány napos kutatás alatt, de így is születtek olyan felfedezések, melyek hatására át kellett gondolni és értékelni néhány korábbi nézetet.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Síremlékek

Az egyértelmű, hogy a templom családi sírhelynek készült, de a reformáció megjelenésével a városban jelentősebb szerepet kapott. Báthori György már az új vallásnak hódolt felesége hatására, és ezt a templomot rendezte be a reformáció igényeinek megfelelően. 1550 után tehát a minorita templomról ide helyeződik át a hangsúly, a másik templomot teljesen magára hagyják, később pedig külső támadások le is rombolják. Az ecsedi ág kihalása után nem sokkal kihal a család somlyói ága is 1613-ban, Báthori Gábor meggyilkolásával. A templom betöltötte rendeltetését, hiszen sokan temetkeztek ide, de a kenyérmezei csatában győzelmet arató Báthori István nem itt nyugszik, hanem a minorita templomban, ugyanis Báthori István országbíró 1603-as végrendeletében ezt egyértelműen megfogalmazza. Kiemeli, hogy a vajdának csupán a síremlékét vitette át a református templomba - ezt ma is láthatjuk -, teste azonban az eredeti helyén nyugszik. A síremlék tehát látható a templomban, mely egy vörös márvány sírlapból és a hozzá tartozó feliratból áll. Teljes lovagi páncélzatban fekszik sodronyingben az életnagyságú alak, és brokát zászlón, valamint ugyanilyen párnán nyugszik, jobb oldalán tornalándzsa, balján pedig pallos van. A pallos alatt a Báthoriak sárkányfogas címere tűnik fel késő gótikus pajzson. A zászló bal felső szélén Jézus nevének rövidítése, "ihs" olvasható. Az alak lábán sarkantyú látható, melyet kuporgó oroszlánra támaszt. A túlnyomóan gótikus síremlék a közepe táján kettétört, de különben aránylag ép, viszont a brokát zászló már a reneszánszhoz közelít. A hozzá tartózó felirat ezen a lapon semmiképp nem férne el, ezért lehetséges, hogy a síremlék eredetileg szarkofág volt, amelynek alakos fedőlapja alatt az oldallapok valamelyikén állt a Révai Péter által idézett sírvers. Ha azonban a felirat emléktábla volt, akkor csak sírlappal van dolgunk.

Ide temették továbbá ecsedi Báthori István országbírót 1605-ben, mivel így végrendelkezik. Neki Báthori Gábor emeltetett fehér kőből szarkofágot, mely ma is épségben van. Báthori Gábort 1628-ban szintén ide temették. Később ide temetkeztek a Bethlen-család tagjai is, például Bethlen Krisztina, ifjabb Bethlen István nagyváradi főkapitány és Széchy Mária gyermeke. A Bethlen-családnak köszönhetjük a templom mellett álló harangtornyot is. 1640-ben ugyanis Bethlen István és fia, Péter az eperjesi Wierd György mesterrel feliratos harangot öntettek, és nagyon valószínű, hogy ők állíttatták a templom déli oldala mellett álló hatalmas fa harangtornyot, melyben helyet kapott a nem sokkal korábban öntetett harang. A templom tetőszerkezete ma is az eredeti, de az évszázadok során az épület maga többször is korrigálásra szorult.

1766-ban elkészítik az ajtószárnyakat, valamint az ablakok javítása is megtörténik. 1767-ben pedig felállítják a festett és faragott szószéket. Az 1834-es földrengés ebben a templomban is okozott károkat, melyeket csak 1837-ben hoztak rendbe. 1897-ben a templom karzattal gazdagodott: nyugati részén Sztéhlo Ottó terve alapján hármas ívű újgótikus karzatot állítottak fel. 1931 és 1934 között történt felújítás során főként a szerkezetet erősítették meg Möller István vezetésével. Ekkor javították ki a külső faragott kőrészleteket is. 1963-64-ben az Országos Műemléki Felügyelőség a templom kutatását végezte, ezzel együtt pedig több helyreállítás is történt azzal a célkitűzéssel, hogy a templom eredeti állapotát visszaállítsák.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A templom leírása

A templom egyetlen hatalmas, keskeny teremből áll, melyhez délnyugati irányból négyszögű torony simul, északkeleten pedig emeletes sekrestye. Az épület monumentális hatását fokozzák a hatalmas csúcsíves ablakok - melyek a támpillérek között kaptak helyet -, illetve az eredeti meredek tetőzet. A toronytól nem messze, a középtengelytől kissé északra látható a szászországi késő gótikával rokon csúcsíves, gazdag pálcatagos kapu. E fölött kapott helyet a sárkányos Báthori-címer. A templom déli részén láthatjuk a már említett háromosztású csúcsíves ablakokat, melyeket fölül változatos mérművek díszítenek. Az ablakok kőrácsai orrtag nélküliek, ez a jelenség pedig a késő gótika utolsó fejlődési szakaszára vall. A nyugati oldalon kisméretű, négyszögletes, kőkeresztes ablak kapott helyet, mely biztosítja a karzat megvilágítását. A déli oldalon érvényesül leginkább az épület súlyos, ámde könnyed tömege. A templom szentélye sokszögű, vagyis keleten sokszögzáródással végződik a templom.

A szentélynél - ahogy a minorita templomnál is - csak egy ablak nyílik, délkeleti oldalon. Záródásának déli támpillérjén megmaradt eredeti kőlábazat párkányába gótikus szám van bevésve, mégpedig 94-es, amit 1494-re egészített ki az utókor. Ebben pedig annak bizonyítását látták, hogy a templom építése még később is folyt, hiszen a teljes befejezést 1511-re datálják. A sokszögű végződéshez északon nagy sekrestye csatlakozik, mely valamikor emeletes volt. Az építési periódusok leírásában említettük, hogy az északnyugati fal mellett valamikor egy kőtábla állt.

Az épület belsejében erőteljesen érvényesül a késő gótika. A templom egyik leghíresebb eleme a hálóboltozat. A karcsú faloszlopok a nyugati és keleti részben sokszögű talapzatról indulnak fel, kétharmad magasságban pedig szoborfülke nyílik - a záródást kivéve - alul és a tetején lépcsőzetes gyámokkal. A gótikába azonban néhol a reneszánsz is belejátszik: Báthori István két sárkányos címere - az egyik a nyugati, a másik a déli bejárat fölött. A déli kapu fölött a lófejes pajzsban ívelő hármas sárkányfogas címert sárkány alakja fogja közre, körülötte pedig gyümölcsfüzéres, leveles koszorú húzódik. Fenn sisak akantuszlevél és sárkány látható, mögötte pedig mondatszalag Báthori István vajda antikva betűkkel írt nevével. A nyugati bejárat felett látható a másik Báthori-címer, mely az előzőhöz nagyon hasonló, de 1488-as évszámmal van ellátva.

A déli kapu a reneszánsz egyik legszebb példája a századfordulóról. A széles kapu szemöldökfáján némileg hiányos háromsoros szöveg olvasható, mely leírja, hogy a templomot Báthori András fia, András építtette saját költségén Szent György és Szűz Mária tiszteletére. Ugyanebben az időben még két reneszánsz ajtó készült: az egyik a sekrestyébe, a másik a toronyba vezet. Reneszánsz alkotás a hármas papi falifülke és a vele szemben lévő szentségtartó fülke, melyeken jellegzetes a stilizált növényi díszítés, illetve a szentségfülke kerubfeje. Ennek alapján olajkoszorúban ismét Báthori-címer tűnik fel. A szentségfülke felett volt az egykorú oratórium. A tetőszék a késő gótika hazai példájának páratlan darabja. A gerendák kötéseinél a fába vésve láthatók az ácsjegyek, melyek az egymáshoz illesztendő gerendák megjelölésére szolgáltak.

A történeti leírásnál szóltunk a stallumokról, vagyis a hátaspadokról. Az egyiket gyámsorra támaszkodó íves, delfines párkányzat díszíti, a másik viszont párkányzat nélküli. Tizennégy üléses, melyek közül kettő merőlegesen beszögellik, ezzel mintegy elválasztva a szentélyt a hajótól. A párkányzatot, a padvégeket és az üléselválasztókat gazdag alakos fafaragás díszíti. Az egyik hátaspadon láthatjuk készíttetésének évét (1511), valamint megrendelőik nevét: Báthori György főlovászmestert, István temesi ispán és András szatmári és szabolcsi ispán. A stallumok a templom eredeti berendezései, de az ép padsor a Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumába került 1931-ben, a hiányos pedig a nyírbátori múzeumba 1968-ban.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A várkastély

A Báthori család nagy kiterjedésű birtokának központjában, Bátorban már a középkorban állt egy udvarház, amit a XV. század második felében átalakítottak, bővítettek. A XVI. században már várkastélyként, illetve várként említették A mintegy 60x80 méteres területet övező falakon belül, a középső udvar körül több palotaszárny és egyéb épület is elhelyezkedett, melyeket palánk és árok övezett. A várkastély északi szárnyának közepén állt az északi (ebédlő) palota, amelynek maradványait erősen átalakított formában 1730 után a magtár építéséhez használtak fel. Ez az épület a várkastély egyetlen, felmenő falaiban is középkori maradványokat őrző részlete. A földszint osztófalait a magtárrá történt átalakítás során elbontották, de a megmaradt lenyomatok és boltvállak alapján a tereket rekonstruálták. A földszint három boltozott helyiségből állt, a bejárat az udvarról, a középső helyiség délkeleti sarkában nyílt, a helyiség egyetlen ablaka az északi oldal közepén volt. A két szélső helyiség a középsőből volt megközelíthető, megvilágításukra a keresztirányú dongaboltozatoknak megfelelően egy-egy élszedett, rácsos ablak szolgált az északi és a déli falakon. Az emeletre egykarú lépcső vezetett fel, amelynek ajtaja a középső tér délnyugati sarkából nyílt. Az épület déli, udvar felőli hosszoldalához ötpilléres árkádsoron nyugvó reneszánsz loggia csatlakozott, melyre a délkeleti végében lévő lépcsőn is fel lehetett jutni. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal 1985-ben műemlékké nyilvánította, a rendkívül leromlott műszaki állapotban lévő északi palota az ország egyik legjelentősebb fennmaradt késő-gótikus emlékeinek egyike.

Kétségtelen, hogy Nyírbátorban mint birtokközpontban a földesúri család a XIV-XV. században udvarházat is telepített. 1433-ban említik Báthori nemesi telkeit, mégpedig a Krisztus teste kápolna közelében, tehát pontosan azon a környéken, ahol 1955-től kezdődően, többszöri kutatással megtalálták a Báthoriak 1500 körül újjáépített várkastélyának maradványait. Ez az elhelyezés megegyezik azzal az általános gyakorlattal, amely szerint az udvarház a kegyúri templomtól nem esik messze. A régebbi udvarház kibővítésére vagy esetleg jelentékeny átépítésére kerített sort a XV. század végén István vajda. A várkastély első említése 1549-ből maradt. A XVI. században jelentős szerepet töltött be, a XVIII. század elején azonban már erősen romos állapotban volt. Használható részéből a század folyamán magtárt alakítottak ki. Ettől délre, a gimnázium udvarán a már említett ásatások dongaboltozatos helyiségekkel rendelkező, nagy kiterjedésű téglaépület falaira bukkantak kisebb részben gótikus, nagyobb részben reneszánsz ablak- és ajtókeret-töredékekkel, bábos korlátmaradványokkal és egykorú mázas kályhacsempe-darabokkal. A leletek a helybeli Báthori Múzeumba kerültek. A legfontosabb tárgyak a kiállításon láthatók. A többemeletes magtárépület XVIII. századi átalakítása ellenére is jóval régebbinek látszik. Bizonyítja ezt nagyméretű dongaboltozatos, hevederekkel megerősített pincéje, valamint az emeleti méteres vastagságú falak. Az épület a minorita templommal azonos méretű és minőségű nagy téglákból készült, amelyeket a pincében kőkeményre szilárdult, erősen meszes habarcsba raktak. Nagyon valószínű, hogy a pince és a felmenő falak jó része is a XV-XVI. század fordulóján már reneszánsz stílusban befejezett várkastély épen maradt részéből származik.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A Máriapócsi Kegytemplom

2005-ben a Magyar Katolikus Püspöki Kar Máriapócs görögkatolikus kegytemplomát Nemzeti Szentéllyé nyilvánította. Milyen vallási, történelmi eseményeknek köszönhető, hogy a kelet-magyarországi Nyírség homokdombos, ligetes erdőkkel, vízjárta helyekkel tarkított vidékén elhelyezkedő Pócs település neve Mária nevével forrt össze és évszázadok óta a hazai Mária tisztelet legkiemelkedőbb központjának számít?

Pócs és a görögkatolikusok

Pócs falu nevét a 13. században említik először írott források, a régi település központját is jelző, egykor temetővel körülvett középkori római katolikus temploma a többszöri átépítés ellenére még ma is sok részletet őriz gótikus formájából, eredeti ablakait mostanában tárták föl, a templomhajó északi falán freskók láthatók. Pócson először 1666-ban említik a görögkatolikusokat, akik a hitújítás korában reformátussá lett templomot kívánták birtokba venni, ami ellen a reformátusok - akkor még - sikerrel tiltakoztak. Száz év múlva (1767) viszont a római katolikusoknak adták vissza a kis templomot. Minden bizonnyal a falu birtokosai telepítették be a Kárpátok vidékéről azokat a "görög hiten" lévő ruszin családokat még a 17. század folyamán, akik a következő századokban többségbe kerültek a településen. Hogy mikor építettek maguknak saját fatemplomot, nem tudni, mint ahogy a templom formája, méretei sem ismertek. Mégis, a más településeken fennmaradt, korabeli fatemplomok (pl. az 1640-ben épült mándoki fatemplom, jelenleg a szentendrei Skanzenben) mintájára, a bazilita kolostor udvarán épült új fatemplom segítségével lehet némi fogalmunk arról, hogyan is nézhetett ki az a mára már elenyészett templomocska, amelyben a Pócsot híressé tevő csodás események sorozata elkezdődött.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Az Istenszülő-ikon és a könnyezések

Az első könnyezés. 1696. november 4-én vasárnap, a Szent Liturgia alatt, Eöry Mihály helyi földműves arra lett figyelmes, hogy a templom Istenszülő-ikonjának mindkét szeméből bőségesen folynak a könnyek. A rendkívüli esemény híre hamarosan elterjedt nemcsak a faluban, hanem a környéken is. A csoda kisebb megszakításokkal december 8-ig tartott. Ezen a napon személyesen jött el Johannes Andreas von Corbelli tábornok, az Északkelet-Magyarországon táborozó császári csapatok kassai főkapitánya, számos nagykállói katona és hivatalnok kíséretében, hogy a csoda valódiságáról meggyőződhessen. 1697. január 1-én, Tokajban kelt levele szerint Pócson a képet a számos katolikus és nem katolikus jelenlétében leemeltette a helyéről, majd megvizsgáltatta, mivel csalásnak semmi nyomát nem találták, a csodák hitelesnek tartja. Korabeli feljegyzések szerint a könnyezés utolsó napján olyan hideg volt, hogy a kehelyben a bor és a víz megfagyott, de Mária könnye ekkor is bőségesen hullott. A hivatalos kivizsgálást Fenessy György egri római katolikus püspök rendelte el, a tanúk kihallgatását Csethe József egri kanonok és szabolcsi főesperes, valamint Damján András tokaji plébános, 1696. december 26-án és a következő napokban vezették le a helyszínen. A harminchat tanú közül tizennégyen helybéliek voltak, közöttük protestáns nemesek is, a többiek főképp a Nagykállóban állomásozó német katonaság közül kerültek ki. A könnyezés tényét mindannyian állították, többen azt is tudni vélték, hogy azt a kendőt, amelyre a könnyeket fölfogták, egy katona vitte el magával. A jegyzőkönyv hitelességét 1698. január 2-án Pettes András egri prépost és választott ansariai püspök igazolta Kassán. (Ezeket a dokumentumokat jelenleg a budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzik).

A nyolcadik tanú, a 45 éves Csigri László bíró vallomásából kiderül, hogy a könnyező ikont 21 évvel ezelőtt (tehát 1675-ben) fogadalomból, vagy egyszerű elhatározásból, nem árulja el pontosan, ő festettette Papp Dániel helybéli parókus öccsével, Istvánnal 6 magyar forintért. Szülei nyomására a képet nem fizette ki, ezek után két hétre nagy betegségbe esett, amikor az iskolamester emlékeztette fogadalmára, amelyet később teljesített, majd meg is gyógyult.

A fogadalmi kép a templomba került, állítólag Hurta Lőrinc vásárolta meg és ajándékozta az egyházközségnek. Az ikont 50x70 cm méretű juharfa táblára, temperával festették. A félalakosan ábrázolt Istenszülő jobbjával a balján ülő Kisdedre mutat, aki jobbjával áld, baljában vörös, rózsára, vagy liliomra emlékeztető háromágú virágot tart. A Mária, vagy Jézus kezében föltűnő virág a középkortól kezdve ismert a keleti és a nyugati művészetben egyaránt, a bizánci ikonográfiában valószínűleg az Akathisztosz himnosz szép költői képei ihlették, amelyekben Máriát "Hervadhatatlan virágnak" nevezik. Mária köntöse a hagyományoknak megfelelően bíbor színű, amelyet homlokán és vállán az örök szüzességére utaló csillagok díszítenek, alsó ruhája zöld. Ikonokon ritka, de itt Mária két gyöngysort visel, akárcsak a gyermek Jézus, aki okker öltözete fölött egy láncra függesztett görög keresztet hord a nyakában. A festett ékszerek talán a nyugati művészet hatásaként értelmezhetők, de arra is utalhatnak, hogy a festő ismert olyan ikonokat, amelyeket a hívek valós ékszerekkel díszítettek. A Jézus nyakában látható kereszt szimbolikus jelentése sem zárható ki: az Isteni Gyermek elkövetkező szenvedéseire utalhat. Az Istenszülő és a gyermek Jézus dicsfénye, és a kép kerete domborított díszítést kapott. Mária jobb válla fölött a görög "Isten anyja", a gyermek válla fölött görög nevének "Jézus Krisztus" rövidített változatai olvashatók. A kép felső sarkaiban angyalfejek szerepelnek, az aljára pedig a következő orosz nyelvű szöveg került: "Ezt a képet Isten szolgája állította bűnei bocsánatára." Ez a kép az egyik legősibb Mária-ikontípus, az úgynevezett Útmutató Istenszülő ikonok közé tartozik. A szent hagyomány szerint a típus első változatát Szent Lukács evangélista festette.

A könnyező ikon nem sokáig maradhatott Pócson, 1697. március 1-re már a központibb fekvésű Kálló római katolikus templomába szállították. A csodás esemény híre azonban gyorsan terjedt, a bécsi udvarba is eljutott. I. Lipót császár és magyar király a felesége, Eleonóra császárné, és a török háborúkban szónoklataival nagy szerepet játszó kapucinus szerzetes, Avianói Márk hatására elrendelte, hogy a könnyező képet a császárvárosba szállítsák. Nagykállóból Tokajon keresztül Kassa irányába haladt a képet szállító menet, útközben másolatok is készültek, kettő a hagyomány szerint a jezsuiták megrendelésére a Kassához közeli Bárcán. Ezek valószínűleg a kassai Szent Erzsébet Dómban (egykor a jezsuita templomban), és a közeli Kisfalu templomában található másolatokkal azonosak. A kép Pest, Buda és Győr érintésével 1697. július 4-én érkezett Bécsbe. Útközben minden helységben nagy tisztelettel fogadták, Bécsben is nagy tisztelet és óriási pompa várta, körmenetekkel vitték egyik virágdíszbe öltözött templomból a másikba. Két hónap alatt 33 körmenetet, 103 ünnepi istentiszteletet, 126 szentbeszédet tartottak a hívek hatalmas részvételével. Közben Savoyai Jenő herceg vezetésével a keresztény hadak a török elleni ütközetre készültek, majd 1697. szeptember 11-én a túlerőben lévő muszlimokon Zentánál fényes győzelmet arattak. Európa keresztény népei a császári udvar és egész Bécs hatására azt vallották, hogy a pócsi Istenszülő közbenjárásának volt köszönhető ez a nagy győzelem. Eleonóra császárnő ékszerekkel díszítette a képet, és a lorettói litánia egyik szép jelzőjével "Rosa Mysticanak", vagyis "Titkos értelmű rózsának" nevezte el, nyilván a Kisded kezében tartott virág hatására. A kegyképet a bécsi Szent István Dóm főoltárára, a szentségház fölé helyezték, csak a második világháború után került a déli oldalhajó gótikus márvány-baldachinjában álló oltárra, ahol a hívek ma is élő tiszteletéről a folyamatosan égő gyertyák tanúskodnak.

A képről Bécsben számos másolat készült, amelyek a Birodalom városaiba, de német és olasz földre, Svájcba is eljutott. Az ikon ismertségét tovább fokozták a nagy számban készült metszetek és szentképek. Az egri püspök 1699-ben készíttetett egy másolatot, amelyet székesegyháza egyik kápolnájában helyezett el. Ez a másolat a 19. században épült új egri székesegyházban is méltó elhelyezést nyert, ma itt látható az a kendő is, amelyre az első könnyezés folyamán a könnyeket fölfogták.

A pócsiak nem nyugodtak bele a kegykép elszállításába. II. Rákóczi Ferenc is szóvá tette a nemzetet ért sérelmek között. Az eredeti kegykép soha nem került vissza Pócsra, de 1698-ban Budán nagy tisztelettel fogadták a kegykép azon másolatát, amely állítólag Pócs felé tartott. Úgy tűnik, hogy végül ez sem érkezett meg, mert 1715 januárjában Telekessy István egri püspök azt írja egyik levelében, hogy nyolc évvel ezelőtt (tehát 1707-ben) küldött egy Bécsben készített másolatot Pócsra, amelyről azt is megjegyzi, hogy nincs túl nagy tisztelete a faluban, ezért azt tervezi, hogy a központibb fekvésű Kállóba viteti át. Rövidesen bekövetkező halála már nem tette lehetővé az újabb átszállítást, a hamarosan bekövetkező események a pócsiak hozzáállását is gyökeresen megváltoztatták.

A második könnyezés. 1715. augusztus 1-jén, egy csütörtöki napon ugyanis Molnár János kántor a kép könnyezését észlelte, miközben Papp Mihály fiatal parókus a reggeli istentiszteletet végezte. A csodáról először a Nagykállóban élő Bizánczy Gennadius György helynököt értesítették, aki éppen nem volt otthon. A csoda a következő napon, majd ötödikén (amely az ónaptár szerint július 25-e, azaz Szent Anna napja volt) megismétlődött. A szemtanúk között a helyiek mellett a kállói helyőrség katonái, Paul Siess császári főbiztos és a kállói postamester is szerepel. A könnyezést követő napokban az egri püspök megbízásából Kiss János kanonok hivatalosan kivizsgáltatta az eseményt, egyszer tizenegy, másszor hat tanút hallgatott ki, akik között protestánsok is voltak. A képet levették a helyéről, és tüzetesen átvizsgálták. A jegyzőkönyvet 1715. augusztus 25-i keltezéssel zárták le, amelyhez csatolták a helyi parókus és kántor ruszin nyelven lejegyzett vallomását is (megtalálhatóak az Egri Érseki Levéltárban.) A második könnyezés hitelességét Erdődy Gábor Antal szeptember 19-én ismerte el, Bizánczy helynökhöz irt levelében Pócsot Szűz Mária kegyhelyének nyilvánította. A település ezek után vehette föl Mária nevét is.

A harmadik könnyezés. A kegykép harmadik könnyezése 1905. december 3-án (az ónaptár szerint november 21-e, Szűz Mária templomba vezetése ünnepe volt ekkor) kezdődött. P. Gávris Kelemen szerzetes atya, a kegykép őre zarándokokat vezetett a templomba, és amikor a kép tűzmentes foglalatát kinyitotta, észrevette, hogy a Szűzanya arca a szokottnál sötétebb, jobb szemének fehérsége vöröses színű, és könny folyik le onnan végig az arcon, amely egy lencse nagyságú könnycseppben végződik. A szerzetes rózsaszínű kendővel fogta fel a könnycseppeket. A könnyezés december 19-ig folyamatosan, majd december utolsó két napján is tartott, összesen 18 napig. Ekkor is hivatalosan vizsgáltatta ki az eseményeket a Munkácsi Egyházmegye hatósága, egyházi és világi személyek bevonásával. A tanúkihallgatásokról készült jegyzőkönyv nyomtatásban is megjelent. A korabeli sajtó is foglalkozott az eseménnyel. Az egyik szemtanú későbbi vallomását a könnyezésről hangszalag őrzi.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A kegytemplom

Új templom építése. Az első könnyezés helyszíne, a pócsi fatemplom a 17. század végén már olyan rossz állapotban volt, hogy I. Lipót római császár és magyar király 1701-ben engedélyt adott Mészáros Mátyás pócsi lakosnak, akit egyébként a könnyezés kivizsgálásakor hetedik tanúként hallgattak ki, hogy alamizsnát gyűjtsön új templom építésére. Lipót császár az engedélyben külön megemlékezik a zentai diadalról is. Valószínűleg a következő évek háborúi miatt az építkezésből nem lett semmi. 1714-ben Hodermárszky János József munkácsi püspök kezdeményezte a királynál, hogy új templom és bazilita monostor épülhessen Pócson, de a terv nem valósulhatott meg, mert az egri püspök inkább ferenceseket látott volna szívesen a kegyhely szolgálatában.

Az új kőtemplom építését végül Bizánczy püspök indította el, amihez az egri püspök is hozzájárult, a terveket Liczky Nikodémus kassai építőmester készítette, az ünnepélyes alapkőletételre 1731. szeptember 8-án került sor. Bizánczy püspök 1733-ban bekövetkezett halála után a templom építése lelassult, bár utódai, Olsavszky Simon István, és Blasovszky Gábor György is igyekeztek folytatni, de csak 1742-től, Olsavszky Mihály Mánuel püspöki kinevezésétől kezdve kaptak újabb lendületet a munkálatok. A püspökváltásoknak köszönhetően az eredeti terveket módosították, de az építkezést továbbra is Liczky mester vezette. A fatemplomot tovább használhatták, valószínűleg körbeépítették az új templomfalaival, s mikor az utóbbi elkészült, az előbbit egyszerűen kibontották. A régi templom emlékét csak titulusa őrzi, mivel az új templomot is Szent Mihály főangyal oltalmába ajánlották.

1749. szeptember 8-án szentelték föl először az új templomot, ettől kezdve használták, de az ünnepélyes felszentelése 1756-ban történt meg. Az építkezés befejezéséről, építtetőiről a főbejárat Olsavszky püspök címerével díszített kőkeretének kronosztichonos latin felirata is megemlékezik. A munka még ekkor sem ért teljesen véget, mivel a tornyokon, még a következő évben is dolgoztak.

Építésének idején a kegytemplom a legimpozánsabb hazai görög katolikus templomnak számított, hiszen akkoriban alig állt még egy-két kőtemplom az egész Északkelet-Magyarországra kiterjedő Munkácsi egyházmegyében. Nyújtott, félkörívesen záródó szentélye az ősi hagyományoknak megfelelően Keletre néz. A hajó északi és déli oldalán a mellékoltárok befogadására alkalmas oldalapszisok épületek, a zarándokok mozgását könnyítendő, két oldalajtót is terveztek. A nyugati homlokzatot két torony uralja, amelyek az építés idején egy emelettel alacsonyabbak voltak, mint most. A templom külsejének jellegzetes eleme a szépen tagolt tetőforma, a szentély és a két oldalapszis fölött emelkedő, kecses arányú, hagymaidomokból komponált tornyocskákkal, amelyek elegáns sziluettet kölcsönöznek az egész épületnek. A belső tér boltozott, a két torony között karzat emelkedik. A keresztboltozatokat tagoló hevederívek egyszerű fejezetes falpillérekről indulnak. A belső monumentalitását a kettős ablaksor fokozza. A jelenkor zarándoka is át tudja érezni azt a hatást, amelyet ez a 37 m hosszú, 18 m széles, 16 magas templom gyakorolhatott az apró, főképp fából épült falusi templomokhoz szokott zarándokok tömegére.

A kegytemplom építészeti kialakítása nem sokat változott az elmúlt századok folyamán. 1856-ban, a fölszentelés centenáriumára a két tornyot egy-egy szinttel megmagasították, a mintát a miskolci minorita templom jelentette. Nem sokkal később a déli oldalon a szentélyhez különálló sekrestye is épült. A 19. század végén az egykori zsindelyfedést fémlemezzel helyettesítették, amelyet 1990-ben egységesen vörösrézfedés váltott föl.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A templom berendezése

Az ikonosztázion.

A templom első felszentelésekor még sok minden hiányzott a berendezésből, bár az ikonosztáz fa állványzata már készen volt, amelyet 1748 decemberétől a következő év augusztusáig Konsztantinosz Thaliodorosz, magát konstantinápolyi eredetűnek valló szobrász faragott.

A monumentális képállványon a hagyományoknak megfelelően az alsó sorban a négy alapkép (balról jobbra haladva Szt. Miklós, Istenszülő a gyermekkel, Tanító Krisztus, és a védőszent, Szt. Mihály képe) kapott helyet. A köztük nyíló három ajtón lehet megközelíteni a szentélyt. A négy nagy kép szőlőmintákkal díszített oszlopok között áll, előttük egykor oltárként használt asztalok vannak. A képek fölött díszes, áttört faragású párkány következik, amelyen a gazdag szőlőminta között hat képmező is föltűnik. A hasonló ikonosztázinokon ezen a párkányon Krisztus ősei/próféták szoktak szerepelni, középen az ősatya, Jessze ábrázolásával, Pócson viszont a festők ezeket a képmezőket is márványozták. A párkány felett következik a tizenkét ünnep ikonja, a középtengelybe helyezett Utolsó vacsora két oldalán. E fölött a Nagy főpapként ábrázolt Krisztus trónon ülő ikonjának két oldalán a tizenkét apostol áll. Az ikonosztáz oromzata gazdag, áttört faragással készült, a növényi motívumok között kilenc prófétát ábrázoló képmezővel. A középtengelyben hatalmas oromzati kereszt emelkedik, a szomorkodók, az Istenszülő és Szent János alakjával. A kereszt alatt két faragott, repülő angyal tart koronát a sírban nyugvó halott Krisztus ikonja fölé, amely alatt két ellentétes irányba tekeredő sárkány domborműve is föltűnik. Pikkelyes testük, félelmetes tekintetük, hegyes fogaik erőtlenségére utal a lekonyuló hegyes végű nyelvük, hiszen Krisztus a kereszthalálával és föltámadásával győzelmet aratott a föld alsó részeiben rejtőzködő, a gonoszt jelképező sárkányok felett is.

Az ikonosztázion gazdag, szőlőmotívumokkal, szegfűkkel, rózsákkal, tulipánokkal ékes faragványainak a mai szemlélő számára szokatlan gazdagsága nem öncélú, hanem szimbolikus: az Édenkert elvesztett, túlburjánzó pompájából nyújt egy kis ízelítőt, amelyben a szentek már újra otthonosan mozoghatnak. A faragás stílusában ügyesen ötvöződik a bizánci, a nyugati és az iszlám művészet díszítőkedvének legjava.

Az ikonosztázion szerkezetét, és talán az első ikonokat is, név szerint nem ismert kassai festő készítette 1757-ig. A faragott részek eredeti kék, vörös, rózsaszín márványt imitáló festését a 2010-es restaurálás folyamán tárták fel, illetve állították helyre. A faragott növényi ornamentika fekete erezettel díszített zöld, valamint a virágok vörös és kék színezése is előkerült, de nem mutatták be, csak az oromzat növényi ornamentikájának egy részén. Nagy meglepetést jelentett, hogy az oromzat prófétákat ábrázoló képei alatt az első festés idejére tehető ábrázolások kerültek elő. Ezek az ikonok egyelőre ismeretlen festő munkái, akinek stílusáról annyi megállapítható, hogy jól ismerte a korabeli ortodox ikonfestés vezető irányzatait is. A fölső sorban, balról jobbra haladva Áron, Salamon, Dávid és Zakariás, alattuk Illés, Izajás (?), Mózes és Dániel látható. A két sárkány közötti kis képmezőben valószínűleg Gedeon kapott helyet. Ugyancsak most került elő a két szomorkodó eredeti ikonja is, amelyek egy másik, szintén ismeretlen, valószínűleg a 18. század végén dolgozó mester munkái.

Az ikonosztázion első képeit egy 1785-ben kelt szerződés tanúsága szerint, Spalinszky Mihály festő ikonjaival cserélték ki (Az apostolsor négy ikonja ma is megvan különböző gyűjteményekben).

1896-ban a Millennium tiszteletére a templom belsejében is nagyszabású munkák kezdődtek a bazilita atyák megbízásából, Spisák Gyula és Imre, budapesti festő és faragó testvérpár vezetésével. A falakat, az oltárokat és az ikonosztáziont átfestették, a képeket újra kicserélték. Az ikonosztázionhoz három új ajtót készítettek: a középső, az úgynevezett Királyi ajtón az Angyali üdvözlet és a négy evangélista, a két diakónusi kapun Szent István első vértanú diakónus és Szent Lőrinc diakónus képe kapott helyet. Az ikonosztázion négy új alapképe körülbelül kétszer nagyobb méretűek az eredetieknél, így az alsó sorban a faragványok és a festett felületek egyensúlya elbillent. Az ünnepsorban balról jobbra haladva, naptári rendben a következő képek szerepelnek: Szűz Mária születése (szept. 8.), Templomba-vezetése (Nov. 21.), Jézus születése (dec. 25.), Menekülés Egyiptomba (dec. 26.), Jézus megkeresztelkedése (jan. 6.), Találkozása Simeonnal (febr. 2.), a Titkos vacsora, majd az Örömhírvétel (márc. 25.), Jézus bevonulása Jeruzsálembe, Föltámadása, Mennybemenetele, a Szentlélek alászállása, és az Istenszülő elszenderedése (aug. 15.). Az oromzaton már csak a keresztrefeszített Krisztus képe származik tőlük, amely egyébként az eredeti barokk kompozíció hű másolata (ez utóbbi nagyon töredékes állapotban megvan a jelenlegi, vászonra festett kompozíció alatt). Ekkor az ikonosztáziont gazdagon aranyozták is, az eredeti márványozást eltüntették. A kegykép ekkor kerülhetett a Királyi ajtó felé, az elhelyezésére szolgáló keretet Spisákék készítették. Egyelőre nem tudni, hogy 1896 előtt a kegykép egészen pontosan hol volt elhelyezve. Nem zárható ki, hogy az ikonosztázion alapkép sorában, az Istenszülő ikonok szokásos helyén, ami emlékeztethetett egykori, fatemplomi elhelyezésére is. Valószínűleg a kegykép 1896-os elhelyezése során csonkították meg a Királyi ajtó feletti kapuívet díszítő faragványokat és vághatták ki az áttört faragású párkány középső szakaszát is. 2010-ben a hiányzó részeket helyreállították, így vált láthatóvá ismét a kapu felett a Bizáncban is közkedvelt császári, majd egyházi hatalmi jelképnek számító, kezében jogart és kardot tartó, kétfejű sas. A párkány rekonstruált középső képmezőjébe Krisztus úgynevezett "Nem kézzel festett ikonja" került (ünnepe aug. 16.), igazodva a Kárpát-medence bizánci közösségeinek ősi gyakorlatához, ami szerint a Krisztus arcnak ez a kitüntetett helye a templomok belső díszítésében.

Az oltárok és a szószék.

A templom fekete és rózsaszín márványból faragott főoltárát gróf Forgách Pál nagyváradi római katolikus püspök adományozta 1750-ben, amiről az oltárasztal oldalain látható felirat tanúskodik.

A templomot építő püspökök többször hangsúlyozták, hogy az új templom mind két rítus, vagyis a görög és latin szertartású hívek lelki ellátást fogja szolgálni. 1916-ig a nagyobb Mária-ünnepeket mindkét naptár szerint megtartották, a Gergely-naptár szerint alapvetően a római, a Julianus-naptár szerinti ünnepekre a görög zarándokok jártak. A latin hívek ellátására mellékoltárok is épültek, a két oldalapszis oltárainak költségeit a hozzájuk tartozó címerek tanúsága szerint, az özvegységében a szomszédos Ófehértón élő gróf Gersei Petheő Rozália állta az 1750-es években.

Az északi oldalon áll a Szent Kereszt oltár, amelyet 1944-45-ben a pécsi fafaragó ferencesek kegyoltárrá alakítottak: az egykori főoltárkép helyén, díszes keretbe foglalva a kegykép nyert elhelyezést. Az oltárasztalt előrébb helyezték, mögéje kétkarú lépcsőt építettek, így a templom belsejéből és az udvarról is megközelíthető a kegykép. Közvetlenül a kép alatt helyezték el díszes keretben azt a kendőt is, amellyel harmadik könnyezés alkalmával a könnyeket fölitatták. A kegykép fölött látható, az Atyaistent és a Szentlélek galambját ábrázoló kép Spisák Gyula munkája, valószínűleg az eredeti barokk kép másolata. A két oldalsó, a zenélő angyalokat ábrázoló kompozíciókat Petrasovszky Manó festette. A kegykép ünnepélyes áthelyezésére 1946-ban, az első könnyezés 250. évfordulója alkalmából került sor.

A ferencesek két üvegezett tárlót is készítettek, amelyekbe a templom falán egykor rendszertelenül elhelyezett fogadalmi tárgyakat gyűjtötték össze. A keleti pillérre helyezett tárló faragott oromdísze 18. századi, egykor a kegykép helyén található Kresztrefeszítés képet díszítette, jelenleg a Bazilita Rend jelvénye díszíti. A másik tárló oromdíszébe helyezett Gersei Pethő címer egykor szintén a kegyoltárhoz tartozott.

A kegyoltárral szemben, a déli oldalon áll az eredetileg Szent Annának szentelt mellékoltár. Barokk oltárképe helyett már Meszlényi Gyula, szatmári római katolikus püspök, a kegykép nagy tisztelője készíttetett egy újat 1904-ben (jelenleg a Bazilita Gyűjteményben). 1953-ban ezt a képet is kicserélték, a két kisebb oldalképpel együtt, amelyek alól viszont 2010-ben előkerültek az eredeti barokk festmények. Az egyik a Porciuncula búcsú-kiváltságot elnyerő Assisi Szent Ferencet, a másik Páduai Szent Antalt ábrázolja. A szentek minorita ruhát viselnek, nyilván a szomszédos Nyírbátor minoritáira való tekintettel, akik időnként kaptak engedélyt a bazilitáktól, hogy a templomban misézhessenek. Az oromzatban látható, Szűz Mária koronázását ábrázoló ovális kép is eredeti barokk munka, festője a többihez hasonlóan ismeretlen. A központi képet díszítő faragott oromdíszben egy kicsi kép rejtőzik, amely a tisztítás után vált igazán láthatóvá: a barlangban fekvő, virágkoszorút viselő Palermói Szent Rozáliát ábrázolja, akit a pestis ellen egyik leghatékonyabb védőszentnek tartottak, ugyanis amikor a 17. században fölnyitották az ereklyéit rejtő barlangot, Palermóban csodálatosan megszűnt a pestis. A szent fölött aranyozott kettős kereszt is látható, az úgynevezett Zakariás-kereszt, amely szintén a pestis ellen hatékony védőeszközök egyikének számított. Szabolcsban még 1739-ben is volt pestisjárvány, ezért nem csoda, hogy a megrendelő saját védőszentjének is biztosított helyet az oltáron. A restaurálás folyamán erre az oltárra került a Szent Kereszt oltár egykori, pompás barokk, sajnos ismeretlen mester által készített, frissen restaurált oltárképe, amely a keresztre feszített Üdvözítőt és Mária Magdolnát ábrázolja. Az oltár szentségházának tetején, üvegezett szekrényben, egy ereklyetartó kereszt áll, amelynek közepén a Szent Kereszt egy szilánkját, talapzatában a keleti, és a nyugati szent atyák ereklyéit helyezték el. Az ereklyetartót 1858-ban Nagy Miklós, a bécsi Szent Borbála templom görög katolikus papja kérte Rómából és ajándékozta a kegytemplomnak. Az oltár márványozását 1948-ban a pécsi ferences atyák készítették.

A déli oldalapszis keleti pillére előtt áll a Szent Bazil oltár, amely a 18. század második felében készülhetett, képeit viszont Petrasovszky Manó festette. Az északi oldalon álló díszes szószék is ebből az időből származhat, hangvetőjén a Sátánt eltipró Szent Mihály szobra eredeti barokk munka. A szószék hátlapján lévő Szent Pál apostol képet 2010-ben tisztították meg, ekkor tűntek elő kerültek a figura és a háttér eredeti, üde színei és gazdag részletei. A szószék mellvédjét a Szamáriai Asszonyt és a Magvetőt ábrázoló domborművek díszítik, lépcsőjét és márványozását a pécsi ferencesek készítették.

Az ikonosztázion előtti térben álltak mér a 18. században is a szerzetesek számára fönntartott kántorpadok, az ún. kliroszok, amelyekre most új, tölgyfából készült könyöklő padok (sztaszidionok) emlékeztetnek.

Falfestés. A boltozatok és az oldalfalak barokk, látszatkupolákkal és más építészeti elemekkel gazdagon díszített festését Izbéghy Veres István, Kassán élő művész készítette az 1750-es években. A falképeket 1896-ban átfestettek, majd a mennyezet hajóban és a szentélyben a mennyezeti freskókat, Boksay József ungvári rajztanár letisztította és újrafestette 1943-ban. Az ő munkája az oldalapszisok párkányit díszítő angyalsor is. A szentélyben, a fölső vakablakokban keleti egyházatyákat, az ikonosztázion előtti boltozaton a menybe fölvett Szűz Máriát, a központi boltozaton, a látszatkupola alatt a négy evangélistát, a hajó utolsó boltszakaszán Nagy Szent Bazil megdicsőülését festette meg.

A szentély falképeit 1944-1945 között Petrasovszky Manó, sátoraljaújhelyi festő készítette: az apszis nagyszabású jelenetének központjában Szűz Mária a gyermek Jézussal fogadja Szent István király ország-felajánlását, Szent István első vértanú, a hajdúdorogi egyházmegye védőszentje és a magyar szentek koszorújában, akikhez különböző nemzetiségű zarándokok csatlakoznak, közöttük a kegyhellyel kapcsolatban álló történeti személyek is megjelennek. Két másik festménye az eucharisztikus színek, a kenyér és a bor 2születését" mutatja be.

Üvegablakok. Ezekben az években a templom alsó ablaksorába tíz színes üvegablak is készült Petrasovszky Manó tervei alapján. A hajó keleti szakaszában az északi oldalon Damaszkuszi Szent János, mint a Mária himnuszok szerzője jelenik meg, akinek levágott kezét az Istenszülő meggyógyítja, a déli oldalon Szent Jozafát látható. A kegyoltár egyik oldalán Corbelli tábornok tanúságtétele az első könnyezésről, míg másik oldalán a Kegykép első könnyezés eseményének ábrázolása kapott helyet. A déli mellékoltár egyik oldalán Szűz Mária mennybevétele, a másikon a Szeplőtelen fogantatás látható, míg a hajó északi bejárata fölött Szent Anna, a déli ajtó fölött a hajdúdorogi egyházmegye alapításának (1912) jelenete szerepel.

Kripta. A templom hajójának középrésze alá kripta is épült. 1767-ben ide temették el a Munkácson elhunyt Olsavszky püspök bebalzsamozott holttestét, de 1757-ban itt lelt örök nyugalmat Gersei Petheő Rozália is, a templom nagy jótevője. Ide temetkeznek a hajdúdorogi egyházmegye püspökei.
Vissza a tartalomjegyzékhez

Szerzetesek a kegyhelyen

A munkácsi püspökök nagyon hamar a bazilita atyák lelki gondozására akarták bízni a kegyhelyet. 1749. május 18-án a falu birtokosának, gróf Károlyi Ferencnek görög katolikus jószágkormányzója, Rácz Demeter letette az új kolostor alapkövét. A templomtól délre, Liczky Nikodémus tervei alapján indult meg az egyemeletes, négyszögletes alaprajzú, zárt belső udvaros monostor építése, amelyet a templommal árkádívekre helyezett folyosó köt össze. Az egri püspök és a nyírbátori minoriták tiltakozására az építkezés akadozott, de végül Olsavszky püspök, Mária Terézia hozzájárulását is elnyerte a monostor megépítéséhez. A szerzetesház stabilitását gróf Károlyi Ferenc 1757-es birtokadománya tette lehetővé, amellyel szinte az egész községet a bazilitáknak adományozta.

A kolostor a görög katolikus művelődés fontos helyszíne volt, mivel iskola is működött benne. 1950-ben államosították, a szerzeteseknek el kellett hagyniuk a rendházat, csak 1990-ben térhettek vissza, bár az épületeket később kapták vissza, a szellemi és fizikai helyreállítás még folyamatban van. A déli szárny földszintjén kitűnően rendezett kiállítás mutatja be a kegyhely történetét.

A kegytemplom előtti tér északi oldalán a második világháború előtt a bazilissza nővérek is megtelepedtek, ekkor épült új rendházuk. Őket is szétszórták, de visszatértek, és szociális otthont működtetnek.

Búcsújárás

Pócs görög katolikus temploma az első könnyezéstől kezdve vonzza a zarándokokat, akik lelki, testi gyógyulás reményében keresik föl ezt a szent helyet. Az első pápai búcsúkiváltságot 1750-ben kapta, de már előtte is rendszeres volt a búcsújárás, a görög és a római katolikusok között egyaránt. 1728-ban gróf Károlyi Sándor el is rendelte katolikus jobbágyainak, hogy évente kétszer, Nagy- és Kisboldogasszony napján Pócsra zarándokoljanak. A többi búcsú közül az Illés napi (július 20.) emelkedik ki, amelyhez régen a leányvásár is hozzátartozott, akárcsak a latin hívek Kisasszonynapi búcsújához.

A pócsi zarándoklat elengedhetetlen része - a gyónás és a szentáldozás elvégzése mellett -, az ún. éltetőzés, amely a kegykép kicsi másolatának megcsókolását jelenti. Régen az ikonosztázion elé létrát toltak, a hívek azon följutva csókolhatták meg a kis másolatot, jelenleg a kegyoltár lépcsőjéről tehetik ugyanezt.

Az utóbbi fél évszázad nagy búcsúit emeljük ki. 1946 kisasszonynapi búcsúján, az első könnyezés 250. és az ungvári unió 300. évfordulóján, Mindszenty József hercegprímás volt az ünnepi szónok. Az ünnep egyik csúcspontja volt a hatalmas körmenet, amikor a hercegprímás és a többi vendégpüspök, közel kétszáz pap kíséretében a kegyképet a község utcáin körbehordozta, majd a tábori oltárnál könyörgéseket végezett előtte. A kettős évforduló alkalmából, 1948-ban XII. Piusz pápa a kegytemplomnak a Basilica Minor címet adományozott. 1987-ben szintén a kisasszonynapi búcsún ünnepelték a hajdúdorogi egyházmegye felállásának 75. évfordulóját. 1988-ban a Szent Jobb országjárása alkalmával a hívek itt is tisztelhették a szent ereklyét. Máriapócs történelmének kiemelkedő napja 1991. augusztus 18-a, amikor a Magyarországot meglátogató II. János Pál római pápa bizánci liturgiát mutatott be magyar nyelven a kegykép előtt, a hazai és a határon túli hívek óriási tömege előtt.

2005-ben a kegyképet a budapesti Magyar Nemzeti Galériában megtisztították és restaurálták. December harmadikán Erdő Péter prímás a püspöki kar jelentében a képet újra megkoronázta a XVI. Benedek pápa által, Rómában megáldott arany glóriával. Ekkor nyilvánították Máriapócsot Magyarország Nemzeti szentélyévé. 2009 és 2010 folyamán a kegytemplom kívülről teljesen megújult, környezetét rendezték, belül padlófűtés és új padlózat készült, a berendezést teljesen, a falképeket részlegesen restaurálták. Ünnepélyes fölszentelésére 2010. szeptember 11-én került sor, számos görög és római katolikus püspök részvételével, az ünnep szónoka Christoph Schönborn, bécsi érsek volt.
Vissza a tartalomjegyzékhez

A Szentvér - legenda a nyírbátori Várostörténeti sétányon

Báthori Erzsébet alakja a Várkastély panoptikumában